Talán csak most tűnik fel, mennyi minden történt akkoriban. 1993-at írtunk. Az ezredünk fele kint volt Oroszországban, az itthon lévők fele pedig nyelvtanfolyamon. Páran pedig húztuk az igát, készültségbe jártunk.
Már túl voltunk a Gerecsén, Horváth Sanyi elvesztésén, Barcson, már amennyire ezeken túl lehet lenni. Szép folyamatosan csökkent az éves repidő és az életszínvonal. Már csak emlék volt a romániai forradalom, amikor földhöz szögezett minket a tartós köd, és csak találgatni lehetett, mi is történik odakint. Zajlott a rendszerváltás, és zajlott egy háború délen. Még kérdés volt, hogy NATO vagy semlegesség, de Hobó már énekelhette balladás barátainak: "Régen hazamentek már az oroszok."

De még bennünk volt a tűz, hiszen Orosz­országban már repülték a mieink minden MiG-ek legmigebbikét, a huszonkilencest. Tudtuk, utánuk mi következünk, két év alatt teljes típusváltás! Jöttek hírek az Albatroszokról és a Jakokról. Itthon lesz a képzés, és lesz képzés. Meg volt és élt még mind a három repülőezred, Pápa, Taszár és Kecskemét. De már Kecskemét volt az első lépcső, megfordultak a szerepek, mint egy operettben.
Július 9-e volt, péntek. Bennalvós készültségbe voltam vezényelve. Az éjszakai éles készültséget hívtuk így, ez nyáron volt jó, mert az ember szinte csak aludni járt be a repülőtérre. Naplemente előtt másfél órával kellett jelentkezni a harcállásponton, rövid eligazítás, még rövidebb pacsi a cimborákkal. Zubornyák Attila volt Városföldön szolgálatban, akit emberileg és szakmailag is nagyra tartottam és persze tartok azóta is. Elindultam kifelé a régi keszi házba, amely szűk, kényelmetlen és korszerűtlen volt. Akkoriban is két ember adta a szolgálatot, de a másik otthonlévős volt, azaz tartalék. Csak akkor kellett bejönnie, ha az éles keszi felszállt. Ez nem volt túl ésszerű, de akkoriban ez volt a szokás. Így én is egyedül voltam. Gyorsan átvettem a szolgálatot, főztem egy teát, de másra már nem nagyon volt időm.

Felüvöltött a sziréna, sípolt a hangos. "Éles első", - válaszoltak azonnal, amint bejelentkeztem. Itt nem sok választás van, sisak, térkép a kézbe, és futás...
Kint a folyosón már csattogtak a bakancsok, pár lépéssel előttem futottak a sorkatonák, a műszakiak, futott mindenki, aki élt. Akik először kiértek, már szinte tépték le a ponyvát a teljesen felfegyverzett póttartályos gépről. Már állították a létrát, nyitották a kabintetőt. Mások már csatolták a földi áramforrás vastag kábelét, indult az APA kocsi, gerjesztett. Felgyulladtak a repülőtér fényei. Bevágódtam a kabinba, felkapcsoltam pár kapcsolót, felsüvített az áramátalakító, melegedett a rádió. Föladták rám a hevedereket, csattant a központi zár, csatoltam a sisakot, maszkot, kb. 1 perc a riasztás óta.
Bejelentkeztem, "323, marad, figyel" - szólt a harcálláspont. Megtört a lendület, de a feszültség nem csökkent. Ilyenkor 10-ből 9-szer pár perc múlva jött a parancs a rádióban: "Visszaáll eredetibe." Na, ilyenkor csökkenhet le a feszültség, megáll az APA kocsi, kikászálódhatok a kabinból, betakarják a repülőt, visszaballagunk a keszi házba.
Pár perc múlva jött a parancs: "323 indít, kigurul!" No, ez a legrosszabb, nem tette hozzá, hogy felszáll. Ilyenkor viszont 10-ből 10-szer visszagurulás lesz, aztán ha sokáig várakoztattak, lehet utántölteni, újra előkészíteni a gépet meg minden.
Mindegy, indítani kell, felpörög a hajtómű, gyújtás, alapjárat, szivattyúk, műszerek be, rádióvezérlésű rakéták fűtésre, kabin lezár, hermetizál, gyors ellenőrzés, minden rendben. Kint a fegyveres mutatja a rakéták biztosítékait, a sárkány mechanikus a felszállóredőnyök védő szitáit, előttem a műszaki parancsnok integet, szabad az út.
"Mindjárt jövök vissza" - gondolom, és kigurulok a várópontra. A nap még magasan jár, még csak papíron van éjszaka. Lassan telnek a percek, már a 10. jön az indítás óta.
"323 felszáll!" No, ezt már nem nagyon tudom hova tenni, de ez még mindig nem az a helyzet, ahol gondolkodni kell. Föl a pályára, és lendületből tűz. Lobban a fáklya, nagyot rúg a gépbe, meglódul a közel 9 tonna. Még meleg van, pici hátszél, rakéták, póttartály, de azért a félpálya körül már repülünk, futó be, gyorsulunk tovább, fékszárny be, enyhén fordulunk dél felé, és keményen gyorsítunk. Én és a gép nem vesztegetjük nagyon az energiát emelkedésre, majd ha már lesz sebesség is. Elsuhan alattam a város nyugati része, lent, gondolom, örültek páran. Ilyen sebességnél a hang robbanásszerűen erősödik 100 dB körüli értékre, de ez most másodlagos volt. 1000 km/h, fáklya ki. Irány fölfelé 2000 méterre. Áttérek a harcálláspontra, talán utolsónak tudom meg, miért is riasztottak.
"Határsértő gép, de már kint van a kerítésen." Először bosszankodok, kár volt annyit várni a pálya végén, de aztán jobban végiggondolom, ahhoz, hogy elriasszanak, be kell jönnie az országba a célnak, amíg felgyorsulok, irányra állok, bőven van ideje kimenni. Egy perc alatt 15-18 kilométert is meg tud tenni egy vadászgép. Sokszor játszották ezt velünk az elmúlt hetekben, hónapokban. Volt pár ember, aki fenyítést is kapott nem is olyan régen, mert egy gépet nem sikerült elfogni. A harcállásponton érthetően nagy volt a feszültség.
Visszaveszem a sebességet, repülök tovább azon az irányon, amit utoljára kaptam, van még pár percem a határig. Hirtelen hangjel a besugárzásjelzőtől. Fel-felvillan a pici repülőgépsziluett orránál lévő két piros lámpa, szemből valaki lokátorral keres. Belém villan, ha ez egy 29-es, akkor lehet, hogy bajban vagyok. Szerencsére a hang nem vált át folyamatos sípolásba, azaz nem fognak be, majd pár másodperc múlva megszűnik a jelzés.
"323, irány 90!" Se magasság-, se sebesség-, se céltájékoztatás, lehet picit lazítani. Nyugodt, de azért ugrásra kész őrjáratozás lesz ebből, akárki meglátja. Bár én először járok így, de a többiekkel sokszor eljátszották az elmúlt hetekben ugyanezt. Mire kiértek a körzetbe, már régen a kerítés túloldalán volt a másik repülő, aztán félóra őrjáratozás, és irány haza.
"323, a cél 260 fokon, 40 kilométer, a kerítés túloldalán!" Céltájékoztatás, nem rávezetés! Tartom az irányt, halványan elöl már látszik Szeged. Ebből mi lesz?
"323, a cél nyugatnak fordul 1500 méteren, bal forduló, irány 270!" Vagyis közöttünk marad a határ, mindketten nyugat felé repülünk. Próbálom megpillantani a másik gépet, de erre semmi esélyem. Alacsonyan vagyunk, a látás nem túl jó, lassan kezdődik a szürkület. Nagy a csönd, már látom Baját. A cél végül délnek, én pedig északnak fordulok.
"323, őrjárat a határ mellett!" No akkor innentől béke van. Megint csak ijesztgettek, próbálkoztak a fiúk. Elgondolkodtam egy pillanatra, mit kezdjek a hirtelen támadt nyugalommal. Ilyenkor mindenki igyekszik egy kis repidőt gyűjteni, visszaveszi a gázt, lelassít 400-450 km/h-ra, hogy minél később fogyjon ki az üzemanyag a hazainduláshoz szükséges 1200 literre. Én azonban nem szerettem lassan repülni, a 21-es 700 és 800 között érezte igazán jól magát, innen könnyen gyorsult, emelkedett vagy akár lassult, ha kellett. Elindultam hát keletre, gondoltam, megnézem, mi újság a szegedi repülőtéren. Nagyjából félúton jártam, amikor Attila megszólalt: "323, irány 90, gyorsít 1000-ig, a cél most lépett be 60 kilométerre!" Mire felengedte az adógombot, már száz százalékon pörgött a hajtómű, meglódult a gép, pillanatok alatt elérte az 1000 km/h-t. Gyors ellenőrzés, minden rendben a gépen, lokátor csak fűtésen, fegyverek rendben, az indító áramkörök kivételével minden bekapcsolva. Ezen a magasságon nincs értelme radarral keresni az ellenfelet, 3-4 km a maximális felderítési távolság, a kisugárzás pedig jóval messzebbről elárul. Közben a cél megkerülte Szegedet, és déli irányra fordult, tőlem picit balra volt. Nagyon meresztettem a szemem, eszembe sem jutott, hogy bármiért is benézzek a kabinba. Attila már fel sem engedte az adógombot, folyamatosan diktálta az adatokat.

Nagyon pici fekete pötty volt, 6-8 kilométerre lehetett, olyan 40-50 fokon balra, picit magasabban, pont ott, ahol Attila adta. Teljesen reflexszerűen kapcsoltam a fáklyát, és vittem emelkedésbe a repülőt. Föl az orrát jó 60-70 fokra, először enyhén, majd egyre növelve a bedöntést és a túlterhelést, húztam rá a gép orrát. 21-es, nem manőverezik. Tudtam, délen csak Biszek vannak, én pedig MF-fel vagyok. 4000 méterig az ő gépe jobb, mert két forszázs szivattyúja van. Az ésszerű taktika, fel kell csalni 4000 fölé. Attila kiadta a parancsot a fáklyakapcsolásra és a fordulóra, de nem tudtam válaszolni, mert még mindig nem engedte el az adógombot. Már félháton voltam, húztam tovább, a gép lassan leengedte az orrát. Süllyedésben pillanatok alatt visszanyertem az emelkedésben elveszített sebességet. Kikapcsoltam a fáklyát, előttem volt a másik gép, nagyjából 1 km-re.
Attila elengedte az adógombot, én is szóhoz jutottam. "A célt látom, mögötte vagyok. Ugyanaz, mint a miénk, csak Bisz." Függesztmény, fegyver nem volt rajta, ennek azért örültem.
Azt már a manőver közben is láttam, hogy ő sem szeret lassan repülni, 800 fölé saccoltam a sebességét. Én újra 1000 körül robogtam, de nagyon lassan csökkent a távolság. Dél felé, a határ felé repültünk. Attila figyelmeztetett, közeledik a kerítés, nem sok időm maradt. Balról közelítettem, és amint melléértem, már jött is a parancs, itt a határ, kiválás, irány észak. Nem sok mindent volt időm megfigyelni, de azokra jól emlékszem. Egy 21-es volt teflonszürkére festve, és egy pajzs alakú piros-fehér-kék felségjel volt a függőleges vezérsíkon és a törzsön. A pilóta fehér sisakban repült, és nem nézett ki a kabinból. Bár nagy a sebességem, mégis lassan érek mellé balról. Nagyon nem szeretnék elé kerülni, most lenne jó egy kísérő, aki marad a cél mögött 1 km-re, fegyverei beélesítve, ujja a lőgombon. Talán egy másodpercet repülünk így, amikor Attila szól: "323, váljon le!" A másik pilóta még mindig a műszereket bűvöli, nagyon szeretném valahogy a tudomására hozni, hogy elfogtam. Nem jut más az eszembe, fáklyát kapcsolok, belehúzok a botba, és jó közel a feje felett elhúzok jobbra. Nem tudom, észrevett-e, de ha igen, nagyon megijedhetett. Húzom és döntöm tovább, irány észak, lesüllyedek úgy 200 méternyire. Nem is olyan rég egy föld-levegő rakéta maradványait találták meg Baja környékén, nem akarom megkönnyíteni a dolgukat, nagy sebességgel, kis magasságon távolodva nem sok esélyük van rám lőni.
Sándorfalva környékén kezdek őrjáratozni, de már nem sok időm van. Közben hallom a rádióban Kovács Márk jellegzetes hangját, Taszárról is felszállt a készültség, gondolom, 1000-rel robog felém. Elindulhatok haza.
Jól emlékszem, a nap pont akkor bukott a horizont alá, amikor döccent a kerék. Visszagurultam a betonon, a műszakiak vártak. Még a gépben ültem, de tudtam, hogy ők is kíváncsiak, mi is történt. Megfogtam! Mire döbbenten néznek rám. Fogtam egy szerb 21-est! No akkor már elmosolyodnak, ők is örülnek.

Kiszállok a gépből, amit azonnal elkezdenek előkészíteni. A fegyveres tiszt jön felém, kérdezi, hogy használtam-e a gépágyút. Most kezdek egy kicsit leengedni, most kezdem csak igazán átgondolni, mi is történt az elmúlt órában. Életemben először rendelek el sorakozót a teljes állománynak a gép előkészítése után. Bemegyek a keszi házba, gondolom, már izzanak a telefonok. Nem tévedtem, mindenki tudni akarja, mi is történt. Jó 20 perc múlva jön a műszaki parancsnok, felsorakozott mindenki. Sisak, térkép a kézbe, megyünk ki.
Kérdő tekintetek fogadnak, egy pillanatra zavarba jövök. Gyorsan elmondom, mi is történt, aztán megköszönöm a munkájukat. Most ők jönnek zavarba... Természetesen Attilának is megköszöntem a rávezetést, később visszahallgattuk a rádiózást, jót nevettünk néha.
Hétfőn Veszprémbe rendeltek bennünket, részt vettünk a parancsnokok értekezletén. Az összes légvédelmi alakulat parancsnoka ott volt. Az értekezlet végén kiállítottak minket előre, és Feminger tábornok felolvasta a miniszter parancsát. Attila komoly pénzjutalmat kapott, engem pedig soron kívül őrnaggyá léptettek elő.
A szerbek nem jöttek többé, navigációs hibára hivatkozva bocsánatot kértek, a magyarok pedig nem bolygatták tovább az ügyet.
Sokszor végiggondoltam az egész repülést később. Azt hiszem, egy hibát követtem el, a rávezetés kezdetén le kellett volna dobnom az üres póttartályt. Szerencsére nem tettem, szerencsére nem alakult ki olyan helyzet, hogy erre valóban szükség lett volna. Az egész bevetés szerencsésen alakult, abban a puskaporos hangulatban a legkisebb hiba bármelyikünk részéről nagyon rosszul sülhetett volna el.

Nagyon sok minden történt azóta, nehéz bármit is kiemelni. Sok szenvedést hozott még a háború a Balkán népeinek. Ha béke még nincs is, de már háború sincs délen.